Iskolánk névadója

Iskolánk névadója Bercsényi Miklós

Székesi Bercsényi Miklós családja a székelyföldi – marosszéki – Székes nevű helységről kapta előnevét. Bercsényi Miklós 1665 októberében született Temetvény sziklavárában. Apja – Bercsényi Miklós – katolikus magyar főnemes, aki egy gazdag özvegyasszonyt vett feleségül gróf Forgách Györgyné Rechberg Mária Erzsébetet. A „fényes tehetségű, nagy reményekre jogosító ifjú” 1680-ban a nagyszombati egyetem hallgatója lett, amelyet még Pázmány Péter esztergomi érsek alapított. A fiatal Bercsényi sokat tanult, érdeklődése sokirányú volt, a történeti és földrajzi munkákon kívül szívesen olvasott építészeti, mechanikai, fizikai és vegytani munkákat is. Előrehaladását segítette, hogy igen jó nyelvérzékről tett tanúbizonyságot: „a latint oly tökélyre vivé, hogy e nyelven rögtönözve is elragadóan szónokolt és verseket írt”. Ám a kor nemesi szokásaihoz híven, legalább ilyen lelkesedéssel vívott és lovagolt, és jó táncos hírében is állt.

1683-ban a Bécs elleni török ostrom előtt részt vett Eszterházy Pál nádor védelmi előkészületeiben. 1684-ben a Bercsényiek, apa és 19 éves fia részt vettek Buda első, sikertelen ostromában. A következő évben az ifjú Bercsényit javasolták a Révay Miklós halálával megürült vágséllyei kapitányságra, ahová – Eszterházy Pál nádor távollétében – bányavidéki főkapitányként az idős Bercsényi Miklós iktatta be. Az ifjú vágséllyei kapitányként – huszárai élén – részt vett Buda 1686-os visszavételében, és bátorságával kitűnt. A további harcokban Lotharingiai Károly parancsnoksága alatt vett részt, s a fővezér előterjesztésére nevezték ki ezredessé.

A Bercsényiek 1687. szeptember 14-én érdemeik elismeréseképpen megkapták a grófi címet, így az 1687-es országgyűlésen apa és fia már a főrendi táblán a grófok között foglaltak helyet. Bercsényi Miklóst I. József koronázása napján 1687. december 9-én aranysarkantyús lovaggá ütötték. A következő évben az Eszterházy Pál javaslatára újraélesztett bányavidéki főkapitányság helyette kapitánya lett. Ugyanebben az évben házasságot kötött Homonnai Drugeth György lányával a nála tíz évvel idősebb Krisztinával. A korszakban nem tekintették különlegesnek a nagy korkülönbséget, az ifjú pár őszintén szerette egymást. Alig teltek el a mézeshetek, Bercsényit már ismét a délvidéki harcok színterén találjuk: a szegedi huszárokkal együtt Solymos és Lugos visszaszerzésében vett részt. A Bercsényiek ősi családi birtoka Solymos mégsem került vissza a családhoz, mert császári őrséget kapott. 1688 júniusában Eszterházy Pál nádor ajánlására újabb katonai feladatot kapott: Lipót bányavidéki helyettes parancsnokká nevezte ki az akkor 23 éves Bercsényit.

Az öreg Bercsényi Miklós 1689 júniusában 56 éves korában hunyt el egy járvány következtében, és a nagyszombati ferences templom sírboltjában helyezték végső nyugalomra. A tragédia után hamarosan örömhír érte Bercsényit. Első gyermeke, a család nevének továbbörökítője, Bercsényi László Eperjesen született 1689. augusztus 3-án. Szeptemberben már Vidin ostrománál találjuk, ahol meg is sebesült, és otthon már elterjedt halálhíre is: „most hozták hírül, hogy szegíny ifiú Bercsíni Miklós is megholt vala”. Bercsényi azonban sikeresen vezette haza seregét. 1691. március 17-én világra jött második gyermeke, Zsuzsika is, de a születése anyja életébe került. Az ifjú Bercsényi nagyon megszenvedte felesége halálát, ebben az évben nem is vett részt hadjáratban. Gyermekei neveléséről igyekezett körültekintően gondoskodni. 1691-ben Lipót császártól elnyerte Ung vármegye örökös főispáni méltóságát.

Bercsényi Hamarosan újra megnősült. Az 1687-es országgyűlésen látta meg először Draskovics Miklós országbíró feleségét, gróf Csáky Krisztinát. Krisztina 1694-ben – immár özvegyen – a tokaji szüreten találkozott újra Bercsényivel. A pár 1695 farsangján kelt egybe, amelynek irodalmi emléke is fennmaradt, hiszen Bercsényi titkára, Kőszeghy Pál versbe szedte megismerkedésük és jegyességük történetét, és művét a lakodalomra átadta a párnak. A pár fényűző életet élt a brunóci kastélyban.

Bercsényi figyelmét 1695 nyarától ismét a politika kötötte le. Kassán tizenhárom felső-magyarországi vármegye azzal bízta meg, hogy a bécsi udvarnál érje a területre jutó hadiadó mértékének csökkentését. 1696 februárjában már egy 16 pontból álló emlékirat elkészítésén dolgozott, amelyben az aránytalan adózás mellett a katonaság visszaéléseit is vizsgálta, s felvetette egy területi főhadbiztos megválasztásának szükségességét. Októberben részt vett a nádor által összehívott pozsonyi tanácskozáson. Novemberben Lipót császár hozzájárult a tartományi főhadbiztosi hivatal létrehozásához (Supremus Comissarius Provincialis), de a kinevezés jogát fenntartotta magának, a rendek által jelölt személyek közül. Lipót Bercsényit nevezte ki, székhelyül először Tokajt, majd Eperjest választotta. Bercsényi a tisztség betöltése idején számos visszaélést és konfliktust tapasztalt. Két éven keresztül volt főhadbiztos, amely tisztséget szívesen vállalt, s amelytől legalább akkora örömmel vált meg. Vélhetően kinevezésekor nem érzékelte, hogy a főhadbiztosi hivatal nemcsak tekintélyt és hatalmat, hanem a számonkérés lehetőségét is jelentette. 1697-ben tört ki a hegyaljai felkelés. Bécs azt a feladatot szánta neki, hogy a helyi nemesség védelmében gyűjtsön hadakat a felkelőkkel szemben. Huszárokat toborzott, részben saját költségén. A megtorlásból a császári hadakhoz képest kevesebb szerepet vállalt, Bercsényi inkább az amnesztia ígéretével próbálta fegyverletételre és hazamenetelre bírni a felkelőket.

1698-ban költözött vissza Rákóczi Ferenc Bécsből felvidéki birtokaira, és a következő években kölcsönös látogatásaik, közös vadászatok, hosszú és bizalmas beszélgetéseik során barátságuk fokozatosan elmélyült. Rákóczi erről a következőt írta: „folyton bizalmasabbá levénk egymáshoz, s őszinte barátságunk nőttön nőtt, minélfogva én az én keserűségeimet tártam ki őelőtte, s ő viszont övéit előttem, kölcsönös orvoslatot keresvén”. Tervezgetéseik végét jelentette azonban az a meggondolatlan levelezés, amely révén XIV. Lajos francia királlyal akartak kapcsolatba lépni. Az udvar kezdettől tudott a levelezésről, Rákóczit letartóztatták. Bercsényi szerencsésebb volt, Nagyszombatban Szluha Ferenc figyelmeztette, így feleségét Bécsbe küldte, ő pedig a néhány fegyveres kíséretében Lengyelországba menekült. Később Rákóczinak is sikerült ide szöknie, de a bécsi udvar vérdíjat tűzött ki a fejükre: elfogásukért 10-10 ezer, megölésük esetén 6-6 ezer forintot. Bercsényi Lengyelországban sem tétlenkedett, hamarosan elnyerte a francia követ szimpátiáját, aki a következőt írta róla: „Bercsényi nagyon szellemes, tekintélyes és hazájában nagy tekintéllyel bíró férfiú”. Miután kitört a spanyol örökösödési háború, Bercsényi a francia támogatásból Lengyelországban 800 fős segédhadat toborzott és ezek élén tért haza. Katonai tapasztalatai sokat értek a szabadságharc során, 1703-ban már generális és fontos szerepet játszott a Tiszántúl és a Felvidék felszabadításában, valamint a bányavárosok bevételében.

A bécsi udvar teveiben megjelent Bercsényi megnyerésének ötlete. Savoyai Jenő szerint Rákóczit és a szabadságharcot Bercsényi leválasztása jelentősen meggyengítené, ezért azon gondolkodtak, hogy felkínálják neki a magyar udvari kancellária vezetését. Bécs tervei azonban kudarcot vallottak. 1704-ben kisebb viszály keletkezett Rákóczi és Bercsényi között, egyrészt Rákóczi tekintélyének és hatalmának túlzott növekedésétől tartott, amikor az erdélyi rendek fejedelmükké választották, másrészt fájlalta a katolikus vallást ért sérelmeket is. Az 1705-ös szécsényi országgyűlésen Bercsényi politikai pályája a csúcsára ért. Az ő javaslatára mondták ki a rendi konföderációt, és választották Rákóczit vezérlő fejedelemmé. Bercsényi pozícióját tovább erősítette, hogy ő lett a szenátus első embere és a kuruc hadak főgenerálisa. Ő vezette a nagyszombati béketárgyalásokat is. Az 1707 májusában megnyílt ónodi országgyűlés a vármegyei követek sérelmeinek ismertetésével kezdődött, de ez véres eseményekbe torkollott. Rakovszky Menyhért alispán és Okolicsányi Kristóf főjegyző halállal lakolt a fejedelmi politika megkérdőjelezéséért. Több emlékirat szerint Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor voltak az elsőként kardot rántó előkelők. Ezt követően az országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és a nemesi adózás bevezetését.

1707-ben Rákóczi bizalmas feladattal bízta meg Bercsényit. Ő képviselte a konfödreációt Varsóban, ahol Rákóczi I. Nagy Péter orosz cárral kötött szövetséget. Három év múlva ismét Bercsényi lett Rákóczi Lengyelországban tárgyaló követe. A főgenerálist azonban ekkorra már megtörte a betegség, fáradt, reményvesztett ember benyomását keltette. A szabadságharc bukása után Brezán várában maradt. Helyzete nehéz volt, a magyar rendek elfogadták a kegyvesztettséget kimondó uralkodói döntést, ami magyarországi birtokainak elvesztését jelentette. Ebben a helyzetben a török politika felé tapogatódzott, 1716-ban a Habsburg-török háborúban már bujdosótársaival együtt török zsoldban állt. A törökök azonban kudarcot vallottak, ráadásul a török melletti kiállása a magyar rendek számára is ellenszenves volt. 1718 végén Rákóczi közbenjárására Bercsényi Konstantinápolyba került, majd 1720-ban költözött Rodostóba. Itt Bercsényi külön házat és tartásdíjat kapott, és Rákócziénál kisebb, de vidámabb udvart tartott. Második felesége Csáky Krisztina 1723-ban halt meg, Bercsényi azonban már fél év múlva újra megnősült, titkárának lányát Kőszeghy Zsuzsit vette feleségül. Még két év boldog, viszonylagos jólétben eltöltött házasélet adatott Bercsényinek. Végül 1725. november 6-án halt meg, Rodostóban temették el. Sírjára valószínűleg Rákóczi íratta a következőt: „Címeinél fogva híres, érdemeit tekintve dicsőséges és most egy maréknyi föld fedi a száműzöttet”. 1906-ban pedig hamvait – a fejedelem maradványaival együtt – hazaszállították Magyarországra, és a kassai dómban temették újra.

A család nevét Bercsényi Miklós fia, László tette igazán híressé Európában: Franciaország marsallja, a huszárság elterjesztője lett, s ezzel ősei katonai örökségét nemcsak méltó módon megőrizte, hanem tehetségével tökéletesítette és magas szintre emelte. Miközben választott hazáját megszerette és mindenkor becsülettel szolgálta, soha nem felejtette el szülőföldjét. Haláláig készen állva várta egy új magyar szabadságharc kitörését, hogy vele katonáskodó honfitársai élén hazatérhessen. Egész életében követte francia jelmondatát: „Si tout est perdu, sauve l’honneur.” „Ha mindent elveszítesz, mentsd meg a becsületet.”

A katolikus gróf Bercsényi Miklóst nem véletlenül jellemezték a kortársak a következőképpen: „lángeszű és vasjellemű”.

Molnár Csaba

Felhasznált irodalom:

– Magyar katolikus lexikon
– Papp Klára: Bercsényi Miklós, in: Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes millenniumi arcképcsarnok, Budapest 2002.
– Rácz Árpád: Nagy képes millenniumi hadtörténet, Budapest 2000
– Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711 (Magyarok Európában II.), Budapest é.n.

Akadálymentesítés